Nem mindenki dolgozik ott és azt, amit mindig is szeretett volna

Milyen nehéz dolga van azoknak, akik munkát keresnek. Annyi mindenben meg kell felelni, le kell győzni azt a másik több ezer embert, aki valószínűleg épp ugyanarra a pozícióra jelentkeztek. Nem irigylem őket. Szerencsére nekem már középiskolás korom óta van munkahelyem. Igaz, több is volt, de sosem kellett azzal küszködnöm, hogy valahova nem vettek fel és tovább kellett keresnem. Aztán, amikor már rendes teljes munkaidőben voltam annál a cégnél, ahol diákként kezdtem, éreztem, hogy jó helyen vagyok, hiszen nagyszerű a csapat és jó a fizetés, nem mellesleg szeretem, amit csinálok. Így aztán azóta is már évek óta ugyanott dolgozom, és nagyon hálás vagyok, amiért akkor az egyik barátnőm, akivel előtte egy helyen dolgoztunk, felhívott és beajánlott engem oda. Akkor még ő is ott dolgozott, aztán külföldre költözött, így ő már nem a csapat tagja.

Azért milyen szerencse kell ahhoz, hogy valaki egyetemista korában kapjon egy olyan állást, ahol aztán még évek óta mindig ugyanúgy töretlenül ott van és csak egyre feljebb és feljebb kerül. És megbecsülik a munkáját, és a csapat fenomenális, a főnökök meg a legjobb fej főnökök, akikkel valaha találkoztam.

Kevés az ilyen munkahely és ezért sajnálom azokat, akik olyan helyen dolgoznak, és azt csinálják, amit utálnak, olyanokkal, akiket nem kedvelnek. El sem tudom képzelni, milyen lehet ez. Persze, előtte tinédzser koromban nekem sem voltak álommunkahelyeim, de amikor már nagyon nem tetszett és elegem lett, eljöttem. Nem hagytam, hogy ettől nekem rossz legyen. És mindenkinek ezt tanácsolom, csak sokan félnek lépni. Inkább maradnak a rosszban, de a biztosban és nem kockáztatnak, pedig biztos, hogy találnának egy sokkal jobb munkahelyet.

Anyukám már kiskoromban is azt mondta nekem, hogy ők nem fogják nekem megmondani, milyen iskolába menjek, és mit tanuljak, hiszen nekem kell ezt kiválasztanom és, ha csak rám erőltetnének olyasvalamit, amit nem szeretek, annak semmi értelme. Én is így gondolom ezt és ezért hálás is vagyok, hogy a saját utamat járhattam. És járhatom még mindig, anélkül, hogy megmondják nekem, hogy mit csináljak.